Tegnap volt a lányom keresztelője.

Elmélkedhetnék a keresztelő fontosságáról vagy jelentéktelenségéről, de nem teszem, nemcsak azért, mert van véleményem róla. Inkább csak írok a mai napról.

A lelkészt, aki 2005-ben összeadott minket és 2008 vége felé megkeresztelte a fiamat, sajnos fél éven át nem sikerült elérnünk, és csak utána jelezte, hogy bár szeretné, túlságosan elfoglalttá vált az utóbbi időben ehhez, így inkább az unokaöccsét javasolja. Mire a keresztelőig jutottunk, a keresztanya immár héthónapos terhes, ami csupán azért mókás, mert fiam keresztanyja is héthónapos terhesen jött el az akkori keresztelőre.

Magáról az eseményről mit is írhatnék? Kint állunk, dupla keresztelőn, az oltár előtt – a másik baba a lelkész családjához tartozik, így a mi lelkészünkéhez is, aki itt csak családtagként, vendégként vehet részt. Szóval kint állunk a gyönyörűen kifestett templomban az oltár előtt, ahol szinte megállt az idő, ami azért is felkavar, mert utoljára hat és fél éve álltunk és térdeltünk ugyanitt, az esküvőnkön, mögöttünk a násznép, karzaton a kórusunk, arcunkon letörölhetetlen vigyor, most meg mögöttünk a gyülekezet, Saci hasára kötve egy kislány, a kezemet fogja egy kisfiú, pár év alatt mennyire megváltozott minden! Szerencse, hogy nagyon elérzékenyülni nem lehet, mert közben a fiam hároméves módjára viselkedik viszonylag jól, ami azt jelenti, hogy fel kell vennem és le kell raknom uszkve félpercenként, esetleg két karomba kapaszkodva emelgeti fel a lábát a földről. És idővel a legjobb mulatságnak azt érzi, hogy a két lábam között dugja át a fejét, hátra, a nézőközönségünkre, akikre én nem merek odanézni, mert félek, mit látnék a komoly misére idegyűlt öregek arcán.

Aztán nem sokkal később mégis rájuk nézek. Saci a lelkésszel korábban történt egyeztetés után mondta, hogy itt afféle Oroszlánkirály-jellegű mozzanatként a keresztelő után meg kell mutatnunk nekünk, apáknak a babát a népeknek. Így aztán, miután a gyerekek által kötelezően végigordított szenteltvíz-locsolás után kézbe kapjuk a lányainkat, a közönség felé fordulván nem tudom visszafogni magam, és Rafiki, az öreg majom módjára hirtelen nyújtott kézzel a magasba emelem a lányomat, előre, a templom tág belső tere felé, amire felhördül-nevet a gyülekezet, talán mondhatom, hogy hál’istennek, a spontán kitörésem úgy tűnik, jól sült el.

Utána a mise már túl hosszú a kicsiknek, bár szorgalmasan énekelgetjük az énekeket a kottákból; idővel a fiamat viszem ki a praktikusan közelünkben lévő wc-re (direkt így ültettek minket), majd Borcsival oson ki az ajtón Anya. Aztán úrvacsora tájára végképp elmúlik a jólneveltség látszata is, úgyhogy gyorsan kiszaladok a fiammal kettesben a templom elé, a csípős hidegben szemerkélő esőbe, hogy ott, az őszi avart rugdosva várjuk meg a többieket. Csak amikor már a gyülekezet hirtelen áramlani kezd kifelé az ajtón, mint kiszakadó zsákból a termés, akkor megyünk vissza a többiekért. Egy kedves, fiatalos öregúr pacsit kér a hároméves fiamtól, aki zavarában ad is neki. Aztán tátott szájjal bámul, amikor megmondom neki: tudod, fiam, amikor a te keresztelőd volt, ez a bácsi öntötte a vizet a fejedre; ő volt az, aki megkeresztelt téged.