Miska az életen gondolkodik, úgy érzem.

Mindenre van válasza. Én konkrétan provokálom már, lásd a nemrégiben írt cicás bejegyzést, mert az egy dolog, hogy fantasztikusabbnál fantasztikusabb dolgokat képzel el és számol be róluk „Képzeld el, egyszer láttam egy…” bevezetéssel, de vajon ki tudja-e találni a részleteket?

 Amíg épp nem tudok érdekes újdonságról írni, folytatom az idei altatómese-evolúciós sorozatomat. A tél elnyúló végén a kukásautó mellett egy mese volt még népszerű, valószínűleg azért, mert kivételesen ezt magam is nagyon átéreztem; ez egy olyan kisfiúról szólt, aki sosem látott még tavaszt, mindig csak a télben élt, aztán egy reggel felöltözött rendesen, felvette a nadrágot, csizmát, pólót, pulóvert, kabátot, sálat, sapkát, kesztyűt, és kilépett a kertbe - ahol valami addig sosem látottat tapasztalt. Röviden összefoglalva, itt a sztoriban afféle Disney-giccs módjára foglaltam össze a tavasz erényeit kék éggel, fészket rakó madarakkal, levetett téli ruhákkal, rügyfakadó, virágzó fákkal, virágtengerrel, zümmögő élettel, tóparti napozással, talpat csiklandó fűvel; konfliktus nem volt semmi, csupán minderre rácsodálkozott a kisfiú és vele együtt a fiam is, és ez jó volt.

A gombamese után elszabadult a fantázia. Fiam egyre ritkábban kérte, hogy a szomorú sárkányról meséljek neki altatáskor; mondta viszont, hogy meséljek a kisfiúról, aki reggel felkelt, felöltözött... Mivel ekkor már javában zajlott a kukásautó-mánia nála, elmeséltem, hogy a kisfiú lent miként találkozott a kukásautós bácsikkal, akik magukkal vitték, így végigkísérhette a kukásautó egy napját (amit egyébként már remekül ismert, hiszen külön párévesekre szabott dokumentumfilm-dvd mutatja be a köztisztaság-fenntartósok szolgálati járművének napi menetrendjét). A kisfiú a nap végén persze mindig hazament, elmesélte a napját az aggódó szülőknek, aztán hamar aludni tért. No, ez olyan népszerű sztori volt, hogy innentől minden reggel azt szerette volna, hogy ezt mondjam el, én meg, ha nem is nagyon kimondva, határozottan tiltakoztam ez ellen.

Gondolkodtam rajta, hogy leírom, milyen mese formálódott tegnap este, altatáskor a kínai verébről, aki megírta az emlékiratait, de rájöttem, hogy mindehhez bevezető szükséges. Hogyan jutottam el oda, hogy esténként kreativitást próbára tevő és igénybe vevő, egyben serkentő mesemondás zajlik nálunk, a gyerekszobában?

Tegnap volt a lányom keresztelője.

Elmélkedhetnék a keresztelő fontosságáról vagy jelentéktelenségéről, de nem teszem, nemcsak azért, mert van véleményem róla. Inkább csak írok a mai napról.

 – Én, ha nagy leszek, akkor tudod, mi leszek?

– Na, mi?

– Cica.

– Cica? Ez aranyos. De… – mondjam vagy ne mondjam?, töprengek el, de most épp a racionális apa győz. – Tudod… Ha nagy leszel, akkor sajnos elég nagy az esély rá, hogy ugyanolyan randa, nagy felnőtt leszel, mint én. Csak kicsit szebb.

– Én akkor is cica leszek. És Borcsi is cica lesz, csak kicsit kisebb. Ő tesócica lesz. Anya meg anyacica lesz, te pedig apacica.

– Azt hiszem, értem. De… Mégis, te hogyan leszel nagy felnőttből cica?

– Hát… Úgy, hogy… Felveszem azokat a részeimet, amik a cicának vannak… És elmegyek cicán.

Egy órája altatom a sötétben, de egyszer csak rájön, hogy pisilnie kell. Kimegy, addig bent várok.

Kint Anya eszik.

–        Pisilni kell – ad tájékoztatást Miska, majd elvonul. Amikor végzett, odamegy Anyához.

„Sajnálom, de így van: ha gyereked lesz, tényleg megváltozik a véleményed ezekről a dolgokról. Megszületünk, élünk egy kis ideig, meghalunk. Régóta így van ez. A technológia nem is igen változtat ezen – ha egyáltalán.” Ezt nyilatkozta a ma elhunyt Steve Jobs másfél évtizeddel ezelőtt a Wired hasábjain, és naná, hogy igaza volt: az első gyereked megszületésétől kezdve valóban új időszámítás, új értékrend lép életbe. Tovább nem húzhatod a szembenézést a tényekkel, mindazzal, amiről csakazértsem vettél addig tudomást: igen, igen, te is meg fogsz öregedni, mint az apád, és te is meg fogsz halni, mint a nagyapád.

Igen, ez be tud borítani.