A gombamese után elszabadult a fantázia. Fiam egyre ritkábban kérte, hogy a szomorú sárkányról meséljek neki altatáskor; mondta viszont, hogy meséljek a kisfiúról, aki reggel felkelt, felöltözött... Mivel ekkor már javában zajlott a kukásautó-mánia nála, elmeséltem, hogy a kisfiú lent miként találkozott a kukásautós bácsikkal, akik magukkal vitték, így végigkísérhette a kukásautó egy napját (amit egyébként már remekül ismert, hiszen külön párévesekre szabott dokumentumfilm-dvd mutatja be a köztisztaság-fenntartósok szolgálati járművének napi menetrendjét). A kisfiú a nap végén persze mindig hazament, elmesélte a napját az aggódó szülőknek, aztán hamar aludni tért. No, ez olyan népszerű sztori volt, hogy innentől minden reggel azt szerette volna, hogy ezt mondjam el, én meg, ha nem is nagyon kimondva, határozottan tiltakoztam ez ellen.

Így aztán, bár a sztori mindig ugyanúgy kezdődött, minden egyes alkalommal másfelé terelgettem a fonalát, gyakran a napközben látottakat, hallottakat, olvasottakat, tapasztaltakat beleszőve. Így előfordult, hogy egy biciklit próbált ki egy másik kisfiú, aki nem figyelt az utcán és belerohant a kukásautóba, hogy aztán hazavigyék. Máskor az ablakunkból is látható budai hegyekhez vitték el a kisfiút, ahol láthatta a szintén valóban tőlünk is látszó, kivilágított utcákat. Húsvétkor nem vitték sehova, hanem vendégségbe jöttek és meglocsolták az anyukát. Amikor Miska megbetegedett, a kisfiú csak ki akart menni a kukásautókhoz, de nem tudott, mert az anyukája visszaparancsolta az ágyba, és egész nap kúrálgatta, hogy másnap már gyógyultan köszönthesse a kukás bácsikat. Volt olyan is, hogy amikor a kukásautó a kertvárosban járt, az egyik kertben különös állatokat (elefántot, krokodilt) találtak. Külön mellékágat jelentett, hogy idővel különféle állatokról kellett mesélnem, de bárhogy reménykedtem, a sztorinak mindig arról kellett szólnia, hogy az adott állat (mondjuk malac) reggel felébredt, kinézett az ablakon, kinyitotta az ablakot, látta, hogy ott a kukásautó, ezért gyorsan felöltözött, és már szaladt is le hozzájuk. Ilyenkor a történetet leginkább az állat különleges jegyeire építettem, rendszerint sikert aratva ezzel a fiamnál.

Áprilisban már, ha kedve volt, maga is bekapcsolódott a meseszövésbe.
Ezen a tavaszi estén, mint mindig, a tetőablakon bámulunk kifelé az altató mesemondás prelúdiumaként.
- Hány csillag van ott fent? - kérdezi.
- Hú, én azt nem tudom, rengeteg.
- Egy, kettő, három, négy, öt!
- Szerintem még annál is sokkal több. Nézd csak, most nagyon látszanak a csillagok. Ott fönt is – mutatok fölénk, a Göncölszekérre.
- Képzeld! Láttam csillagot nappal, a világosban.
- Tényleg? Ma? – kérdezek vissza, miközben leülök vele a fotelba.
- Nem, egyszer. És hallottam a hangját is.
- A csillag hangját? Mondott valamit?
- Nem – mondja „de buta vagy” hangsúllyal. – A csillagnak nincs szája!
- Hát akkor mit hallottál?
- Hát… ott fent volt, és egyszer csak – a kezét gyorsan az arcom felé röpíti, hirtelen hangeffektus kíséretében: - Hju!
- Jaj!
- Megijedtél?
- Kicsit.
- Miért nem nagyon?
- Nekem már ez is bőven elég volt. Szóval ilyen ijesztő volt a csillag?
- Nem volt ijesztő. Csak fent volt, világított, és egyszer csak „Hju”. Mert éppen ilyen kedve volt.
- Értem.
- És – elvigyorodik – olyan szakálla volt, mint a Mikulásnak, és lejött hozzánk, és hozott ajándékot Borcsinak, meg Miskának, meg apának, meg anyának, meg apának, meg Borcsinak.
- Szakállas volt a csillag? Mit hozott?
- Lejött az égből, és hozott játékbiciklit Borcsinak, meg igazi biciklit anyának meg apának.
- De jó! És neked nem hozott semmit?
- De, igen, nekem hozott biciklit, olyan biciklit, aminek pedálja van. Narancssárga biciklit hozott! De – figyelem, itt időcsavar következik, de ez is jó ebben a korban, hogy még az idő sem korlátozó tényező – még nem hozott, csak majd akkor hoz, amikor már a zöld biciklit kinőttem. Figyelj csak!
- Mondjad. Aztán majd már kezdj el inni is.
- Én a zöld biciklivel nagyon gyorsan megyek! Voltunk lent anyával meg Borcsival, én meg bicikliztem, és olyan gyorsan mentem, mint a szél! És volt ott egy leopárd is, és az is ott futott, és – döbbent arckifejezés – az sem ért utol. Olyan gyorsan mentem.
- Ez elképesztő!
- Mi megy még gyorsan?
- Az autó.
- Nem, mi az, ami pöttyös? És még gyorsabban megy.
- Ja, a gepárd.
- Milyen gyors a gepárd?
- A gepárd nagyon-nagyon gyors. Az olyan gyors, hogy még autóval is nehéz utolérni. Az szerintem még nálad is gyorsabb, pedig te tényleg nagyon gyorsan biciklizel.
- Egyszer mentem a biciklivel, és – döbbent arckifejezés – ott volt egy gepárd. És én nagyon gyorsan mentem, és a gepárd sem ért utol. Aztán megálltam, akkor utolért, és elmeséltem neki, hogy apa egyszer strandon volt, és mezítláb belelépett egy darázsba, és az puff, beleszúrt a lábába. Aztán huss, bicikliztem tovább!
- Hát ez tényleg nagyon jó. Na, szerintem most már tényleg igyál.
- Mi megy még nagyon gyorsan?
- Nem tudom. A repülő. Na, a repülő az tényleg nagyon gyorsan megy. Így, hogy – mutatom a kezemmel, hangeffektel).
- És még milyen állat megy nagyon gyorsan?
- Nem tudom. A strucc. Az nagyon gyorsan tud szaladni, így – megint mutatom, két kezemmel.
- Egyszer láttam truccot. Így szaladt – ő is mutatja a két kezével – és egyszer csak – döbbent arc – belelépett a kutyakakiba!
- Jaj, szegény. És akkor mit csinált?
- Semmit. Megtörölte a lábát törlőkendővel, és már futott is tovább! Én meg ott bicikliztem, és olyan gyorsan mentem, hogy a trucc nem ért utol. Huss, úgy mentem!
- Hát ez remek. Na, most már tényleg tessék inni, mert késő van.
- Jó. Figyelj csak! Mondjál mesét.
- Nem mondok, te már tök jó mesét mondtál.
- De, mondjál mesét. Én nem mondtam mesét. Én csak vicceltem.
- De hát tök jó mese volt, nekem tetszett.
- Az nem mese volt, hanem csak beszélés. Mondjad a mesét – azzal végre inni kezd.
Mondom is a szokásos egyszervoltholnemvoltos mesebevezetővel, kukásautóhoz leszaladó kisfiúval, ám most a kukásautó már elindul, mire leér, és mennek a kukásautós bácsik, és egyszer csak azt látják, hogy ott megy mellettük az úton zöld biciklivel egy kisfiú…
- Nem – hagyja félbe az ivást – a kisfiú beszállt hozzájuk a kukásautóba, és berakták hátra a biciklijét, és már mentek is! És egész nap mindenfelé beborogatták a kukákat a kukásautóba, aztán a kukásautós bácsik hazamentek, a kisfiú meg felszállt a zöld biciklijére, és hazabiciklizett.
Jó, módosítva mesélem a mesét, amelyben a kisfiú végül hazaindul biciklivel, és akkor az utca végén feltűnik egy gepárd, mire a kisfiú nagyon gyorsan elkezd hazafelé hajtani, és a gepárd közeledik, de nem éri utol, a kisfiú bemegy a kertkapun és becsukja az ajtót, a gepárd meg épp akkor ér oda, de már nem tud bemenni.
- Miért nem tud bemenni?
- Mert a kisfiú becsukta az ajtót, és a gepárdok nem tudják használni az ajtót.
- Nem, hanem a gepárd és a kisfiú együtt szalad hazáig, és akkor a kapunál a gepárd megáll, és hazamegy, és megvacsorázik, és fürcsizik, és elmegy aludni. És aztán a kisfiú is hazamegy, és otthon elmondja a mamájának, hogy mi történt, és megebédel, és alszik ő is.

Így fejeződött hát be a mesém, de a keretek ekkor már legalább tágultak, és nyílt az alkalom az egyre szabadabb mesemondásra.