Amíg épp nem tudok érdekes újdonságról írni, folytatom az idei altatómese-evolúciós sorozatomat. A tél elnyúló végén a kukásautó mellett egy mese volt még népszerű, valószínűleg azért, mert kivételesen ezt magam is nagyon átéreztem; ez egy olyan kisfiúról szólt, aki sosem látott még tavaszt, mindig csak a télben élt, aztán egy reggel felöltözött rendesen, felvette a nadrágot, csizmát, pólót, pulóvert, kabátot, sálat, sapkát, kesztyűt, és kilépett a kertbe - ahol valami addig sosem látottat tapasztalt. Röviden összefoglalva, itt a sztoriban afféle Disney-giccs módjára foglaltam össze a tavasz erényeit kék éggel, fészket rakó madarakkal, levetett téli ruhákkal, rügyfakadó, virágzó fákkal, virágtengerrel, zümmögő élettel, tóparti napozással, talpat csiklandó fűvel; konfliktus nem volt semmi, csupán minderre rácsodálkozott a kisfiú és vele együtt a fiam is, és ez jó volt.

Amikor aztán tényleg eljött a tavasz, már nem tűnt idegennek ez az elképzelés, így mesélhettem olyat, ami a fűben, virágok és rovarok főszereplésével zajlott.
- Mesélj a... pókról, aki... piros volt, és a kukacról, aki... beteg volt.
- Hűha, egy piros pókról és egy beteg kukacról?
- Igen. Mondjad.
- Hát... Jó. Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, a mesében, az Óperenciás-tengeren is túl...
- Jaj, már megint az Óperenciás tenger? Nem szép tőled.
- De hát mit tehetnék, ha a mesék általában ott történnek meg? Szóval az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy tán még azon is túl, volt egyszer egy piros pók.
- És egy beteg kukac.
- Az még nem jelent meg a mesében, várj egy kicsit, mindjárt jön. Szóval volt egy piros pók. Hogy ne vegyék könnyen észre a zöld mezőn, ez a piros pók egy piros virágon lakott - egy pipacson.
- Mi az a pipacs?
- Az egy szép, piros virág. Nagy, piros, puha szirmai vannak. Heteken belül látni is fogod, majd mutatok neked pipacsokat, jó?
- Jó.
- Szóval a pók egy pipacsvirágon lakott, ott élt, ott aludt naphosszat, és mivel ő is piros volt, meg a virág is, senki nem látta, nem is tudták, hogy ott lakik fent. Egyszer azonban azt érezte, hogy megmozdul a pipacs. "Hrcs", hallotta lentről, és a virán megremegett. "hrcs, hrcs. Nyamm, nyamm. Hrcs." A pók ijedten kukucskált lefelé a pipacs széléről: mi történhetett? Hát látta, hogy odalent egy kukac bújt ki a föld alól, és ő kezdte megrágni a pipacs szárát.
"Hé, te! ugrott le gyorsan a pók egy pókfonálon. - Mit csinálsz te itt?"
A kukac szomorú arccal nézett rá.
"Tudod, beteg vagyok - mondta a póknak. - Csak akkor gyógyulhatok meg, ha megeszek egy pipacsot."
"De ez az én lakásom! - kiáltott fel a pók. - Ha megeszed, akkor a lakásomnak is vége."
"Bocsánat - mondta a kukac - nem tudtam. De akkor hogyan gyógyuljak meg?"
"Van egy pipacs a mező másik végén, szoktam látni fentről, a pipacs tetejéről. Ha azt megeszed, azzal senkinek nem teszel rosszat."
A kukac elszomorodott.
"Sajnos már nincs annyi erőm, hogy elkússzak a mező másik végére."
"Akkor megkérem a barátaimat, hogy segítsenek! - derült fel a piros pók arca. Füttyentett egy nagyot, és a környék összes aprósága megjelent: odaaraszolgatott a hernyó, odaugrált két zöld szöcske, nagy berregéssel odarepült egy szarvasbogár, ööö, nem jut eszembe, kik jöttek még...
- Jött a tücsök, meg a hangyák is.
- Igen, tényleg, megjelent a nagy tücsök és jó néhány méretes hangyakatona is. Miután megtudták, hogy miben kell segíteniük barátjuknak, a piros póknak, együtt felkapták a kukacot a hátukra, és nekiindultak a nagy útnak a mező másik végére, a másik pipacs felé. Fél napig gyalogoltak, mentek, mentek, kórótól útifűig, útifűtől bogáncsig, és rettentően elfáradtak. De végül mégiscsak átértek és lerakhatták a kukacot a pipacsvirághoz. A kukac erre nagyon megvidámodott. Gyorsan felfalta a pipacsot, és új erőre kapott. Nagyon megköszönte a piros póknak és barátainak, hogy segítettek neki. De jaj, mit látott? Most már azok nem tudnak visszamenni oda, ahonnan elindultak, hiszen mind kidőltek, fáradtan, erőtlenül hevertek a földön szerteszét, annyira kimerültek a kukac cipelésétől. Ezért aztán gyorsan felkapta őket a hátára, egymás után a hernyót, a két zöld szöcskét, a szarvasbogarat, a tücsköt, a hangyakatonákat, és sebesen visszacsúszott velük a piros pók pipacsához. Oda is ért estére, és immár rajtuk volt a sor, hogy megköszönjék a segítséget. Meg is köszönték mindannyian: a két zöld szöcske, a szarvasbogár, a tücsök és a hangyakatonák is.
Így aztán a mese remekül végződött: jó volt a hernyónak, mert meggyógyult, jó volt a piros póknak, mert megmaradt a lakása, jó volt a többi állatnak, mert segíthettek és rajtuk is segítettek. Ezért aznap este mindenki boldogan tért nyugovóra. Aludjatok ti is, jó éjszakát, gyerekek.

A happy end mértékén magam is meglepődtem (ahogy azon is, hogy milyen kerekké vált a történet - ezek a mesék mindig úgy szövődnek, hogy a mese feléig jó, ha a következő mondatról van sejtésem egyáltalán), fiam viszont a lehető legnagyobb természetességgel vette tudomásul; ezzel a jóleső érzéssel körülölelve merült álomba hamarosan.